Akkreditált Kiváló Tehetségpont

A Mesekert óvoda 2014. október 11-én ismét elnyerte az "Akkreditált Kiváló Tehetségpont" címet.

Pályázat


Társadalmi Megújulás Operatív Program 3.1.5.-09/A/2 - 2010-0325
"Tehetségfejlesztés az óvodában- szakemberképzés"


részletek..

Pályázat - Zöld Óvoda

A Mesekert Óvoda
a "Zöld óvoda cím 2010" pályázaton sikeresen részt vett.
2013. december 18-án ismét elnyerte a "Zöld Óvoda" címet.
2017. októberében ismét elnyerte a "Zöld Óvoda" címet.


részletek..

Idő, névnap

2019. 04. 26. Péntek - Ervin

Körtefa utca

<< vissza az előző oldalra

Tavaszi mesék, versek







KISEBBEKNEK ajánljuk:


Jékely Zoltán: A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

Bars Sári: Tavaszköszöntő

Csivitel a sok veréb:
Télúrfiból már elég!
Zord Február, tova fuss,
Jöjj el hamar, Március
Zsenge lánya, Napsugár!
Kicsi és nagy téged vár.
Arany hajad terítsd szét,
Zöldüljön ki minden rét.
Bontsál szirmot Hóvirág,
Hadd szépüljön a világ.
Fiúk, lányok táncba fognak,
Tavasz, tavasz lesz, már holnap! 

NAGYOBBAKNAK ajánljuk:


BENEDEK ELEK: 

AZ ERDŐZÖLDÍTŐ ÉS MEZŐVIRÁGOZTATÓ KIRÁLYKISASSZONY


Volt egyszer egy öreg király. Bánattal feküdt, búval kelt ez az öreg király, mert hiába imádkozott az Istenhez, hogy áldja meg egy fiúgyermekkel, nem áldotta meg sem fiúval, sem leánnyal. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Mindig azon tűnődött, hogy kire hagyja az országát meg a királyságát.

Egyszer, amint jön a templomból, elhaladott mellette egy bolondforma, félkegyelmű ember. Azt mondja:

- No, ez is mindig kesereg. De addig kesereg, amíg egyszer csakugyan utoléri a nagy búbánat.

Hallja ezt a király, megállítja az embert, s kérdi tőle:

- Mit beszéltél, he?!

- Én azt, felséges királyom, hogy addig kesereg, amíg egyszer csakugyan utoléri a nagy búbánat.

- Hogy értsem ezt? - kérdi a király.

- Úgy, felséges királyom, hogy mindig kesereg egy fiú után. De még csak akkor lesz igazi bánata, ha az a fiú világra születik.

Eleget vallatta a király, hogy ugyan mi bánata lehetne abban. De a félkegyelmű emberből egy szó nem sok, annyit sem lehetett kivenni többet.

Na, eltelik egy-két nap. Hát egy reggel gyermeksírás költi fel a királyt. Egy szép aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten.

Örült a király, nem tudta, mit csinál nagy örömében. Az igaz, hogy örülhetett is, mert nem akadt ennek a gyermeknek párja hetedhét országon.

Mikor tizenkét napos volt, akkor már megszólalt. Hathetes korában kint szaladgált az udvaron. Esztendős korában derék nagy legény volt.

Hanem mikor háromesztendős lett a fiú, a király nagy öröme rettentő nagy szomorúsággá változott. Azt mondta a királyfi az apjának, hogy ő megy világgá, s addig meg sem áll, míg az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszonyt meg nem találja. Kerül-e vissza, nem-e, azt egyedül a jó Isten tudja. De ha addig él is, megkeresi ezt a királykisasszonyt, s feleségül veszi.

Sírt az öreg király, még jobban a királyné. Sírásuktól zengett a palota. Könyörögtek, hogy ne menjen el. Hiszen olyan királykisasszonynak még hírét sem hallották.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, elbúcsúzott a királyfi a szüleitől, felült kedves lovára. Utána ment ötven vitéz legény lóháton, úgy mentek világgá.

Esztendő esztendő után múlt, folyton mentek. Elfogyott a pénzük, s sorban el kellett adni az ötven legénynek az ötven lovat. Mind hazaküldötte őket, csak egyedül maradott. Azután a maga lovát is el kellett, hogy adja, s úgy ment tovább, gyalog.

Akkor aztán elérkezett egy olyan országba, melyben nem volt se fű, sem fa, sem virág. Egy rettentő nagy pusztaság volt az egész ország.

Ment nagy búsan a királyfi, s estefelé beér egy városba. Kérdi ott egy embertől:

- Mi az oka annak, hogy ebben az országban sem fű, sem fa, sem virág nincs?

- Hej, uram - mondja az ember -, nagy oka van annak! Még ennek előtte hat hónappal volt ebben az országban fű-fa-virág, minden. De akkor az ország átok alá került, s addig ez alól meg sem szabadul, míg az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony kedvére való férjet nem kap, s azzal a mi országunkon keresztül nem utazik.

Kérdi a királyfi:

- Hol lakik az a királykisasszony?

- Jaj, uram, nem tudom én azt, nem tudja azt senki lélek! Talán egy öreg, vak koldus van a városban, az, ha tudja.

Azután az ember elbeszélte a királyfinak, hogy az ország miért került átok alá.

- Azért került - mondá az ember -, mert a király egyetlen fiát, tudta nélkül, eladta a sátánnak. Az pedig úgy történt, hogy a királyt a háborúban megverték, elfogták s fel akarták akasztani. Mikor a tömlöcben ült, imádkozott, s készült a halálra, hirtelen megnyílott az ajtó, belépett egy rongyos ember, s azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, ne búsulj, mert én megszabadítlak téged is meg az országodat is, ha nekem adod a feleséged után a legkedvesebbet.

Megígérte a király, hogyne ígérte volna meg, hiszen akkor még nem volt gyermeke. Nem tudta, hogy azalatt, míg ő háborúzott, a feleségének fia született. Ez a rongyos ember maga a sátán volt, s ki is szabadította a királyt, visszaadta az országát, elkergette az ellenséget. Hej, Istenem, mekkora öröme volt a királynak, mikor hazaért, mikor meglátta az ő szép kis fiacskáját! Volt nagy dínomdánom a palotában, de akkora, hogy hét hónapig vége sem szakadott. A hetedik hónap utolsó napján, mikor a király a legnagyobb vigasságban volt, belépett a sátán, s azt kérdezte a királytól:

- Felséges királyom, a felesége után mi a legkedvesebb felséged szívének?

Megnézi a király a csillogó-villogó ruhájú embert, s mondja:

- Hát a fiam! Mi lehetne más!

- No bizony ha az, akkor viszem is magammal, mert felséged nekem ígérte volt.

- De bizony nem viszed! - kiáltott a király, s az inasokkal kidobatta a sátánt.

Aztán telt-múlt az idő. Mikor a fiú éppen hétesztendős lett, megint eljött a sátán, s kérte a fiút. Bezzeg hogy a király megint kidobatta.

De most a sátán sem vette a dolgot tréfára. Nagy bosszúságában minden fát, füvet gyökeréből kiirtott, s megüzente a királynak, hogy addig egy szál fű sem serked ki a földből, míg a fiát oda nem adja neki.

Eleget járt-kelt, kérdezősködött a király, hogy lehetne ettől az átoktól megszabadítani az országot. De senki azt ki nem tudta találni. Csak egy öreg, vak koldus hebegett valamit, hogy csak várjanak türelemmel, ne adják oda a királyfit a sátánnak, mert felszabadul az ország az átok alól, ha kedvére való férjet kap az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony, s azzal az országon keresztülutazik.

Nem volt nyugodalma a királyfinak. Ment egyenesen az öreg, vak koldushoz. Ágyban feküdött az öreg koldus, úgy tetszett, hogy készülődik a halálra. Köszönti a királyfi:

- Adj isten jó estét, bátyámuram!

- Adjon isten, édes fiam, hát te minek jöttél ide? Nem jár énhozzám semmiféle emberi lélek.

- Hej pedig - mondja a királyfi - rajtam csak bátyámuram segíthet!

- Hát akkor csak add elé szaporán, amit akarsz! Mert nekem csak egy fertály órám van hátra, s aztán megyek a másvilágra.

Elmondja a királyfi, hogy mit akar.

- Hm, fiam, hiszen útbaigazíthatlak, megtalálhatod azt a királykisasszonyt. De mit érsz vele? Úgysem lehet a feleséged, mert annak olyan legény kell, aki későn született gyermek. Aki senkitől sem hallott róla, s mégis tudja, hogy van ezen a világon.

- Hát akkor jól van - mondá a királyfi -, hiszen én csak ma hallottam róla mástól, s immár három esztendeje, hogy keresem.

- Na, édes fiam - mondá az öreg vak koldus -, akkor a jó Isten vezérelt énhozzám, s ugyan jó, hogy ma jöttél el, mert holnap már elkéstél volna. Nesze, fiam, adok neked egy pálcát. Akármit gondolsz, akármit kívánsz, csak porba kell rajzolnod ezzel a pálcával, s mindjárt előtted terem.

Ahogy ezt mondta az öreg koldus, abban a szempillantásban meghalt.

A királyfi szépen eltemettette a vak koldust, aztán elindult toronyirányban.

Amint ment, mendegélt egy nagy pusztaságon keresztül, eltikkadott erősen, de vizet nem látott sehol.

- Hej, istenem - sóhajtott fel a királyfi -, de jó volna most csak egy alma is!

Az ám, gondol egyet, megpróbálja a pálcát. Egy almát rajzol bele a porba, s abban a pillanatban kikerekedett a földből egy szép piros alma.

- Úgy-e - mondja a királyfi -, hát ez csakugyan olyan pálca?

Mindjárt rajzolt vele egy szárnyas kocsit, csakugyan ott is termett előtte. Beleült a kocsiba, repült az vele erdőkön-mezőkön, tengereken át. Egyszer csak leszállott egy városnak a végén, éppen annak a városnak a végén, ahol a királykisasszony lakott.

Hanem ez az ország volt ám csak igazi zöld ország. Télidő volt, s mégis zöld volt erdő-mező, s nyíltak a virágok mindenfelé. Kérdi az emberektől, mi az isten csudája ez.

- Nem isten csudája ez - mondták az emberek -, a királykisasszony zöldíti az erdőt s virágoztatja a mezőt télen is.

Ment a királyfi egyenest a király udvarába. Ott éppen akkor fogott be a kocsis négy szép paripát a hintóba. Kérdi a kocsist:

- Hová készülődtök, barátom?

- Viszem bálba a királykisasszonyt - mondja a kocsis.

A királyúrfi egyszeriben megfordult, kiment a kapu elé, ott meghúzódott, s várta, míg a királykisasszony elmegy.

Mikor a hintó kiment a kapun, hirtelen rajzolt magának egy kocsit, hozzá négy lovat, s hajtott a királykisasszony után. Jól megjegyezte, hogy melyik házba ment föl. Ő pedig bement egy fogadóba, ott rajzolt a pálcájával magának egy szép ezüstgúnyát. Fölvette, s ment a bálba.

Hiszen volt ott sok szép dali legény, hercegek, grófok. De mikor ő belépett, minden szem megakadott rajta, s legkiváltképpen a királykisasszony szeme. Egyet-kettőt táncolt a királykisasszony másokkal is, de egész éjjel a királyfival járta.

Másnap is volt bál, arra is elment a királyfi. De most már aranyruhában. Mikor a bálból hazament a királykisasszony, nagy sírva nyakába borult az édesapjának.

- Édes lelkem, apám, meghalok, ha azé a dali szép legényé nem lehetek, aki első este ezüst-, másik este aranygúnyában volt a bálban.

- De már inkább légy a felesége, akárki fia-borja legyen - mondja a király. S kihirdette, hogy azok a legények, akik ebben s ebben a bálban ott voltak, jelenjenek meg előtte.

Eljöttek mind, csak a királyfi nem. Sírt a királykisasszony, búsult, évelődött* a király, mert egyetlen leánya már félig halálra vált a nagy bánattól.

Akkor a király megparancsolta, hogy ahány legény van az országban, mind jöjjön hozzá, hátha azok közt megtalálja a királykisasszony azt a dali szép legényt.

Összecsődültek a legények mindenféle rendből, nem volt közöttük a királyfi.

Akkor feljött a palotába a fogadós, s jelentette, hogy van nála egy vándorlegény, az még nem járt a királynál. Mindjárt küldöttek érette katonákat, s hozták, hogy a lába sem érte a földet.

A királykisasszony elé állítják, s kérdi a király:

- Na, leányom, ez-e az a legény?

- Ez lelkem, édesapám, ez.

De lett nagy öröm, különösen mikor megtudták, hogy ez a dali szép legény nem olyan jöttment ember, hanem királyfi. Mindjárt papot hívattak, összeeskették a fiatalokat, csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Akkor aztán a királyfi rajzolt egy szárnyas kocsit, s ahogy ez előtte termett, beleült a feleségével, s ím - halljatok csudát! - amint keresztülrepült a kocsi azon a pusztasággá lett országon, tele lett a föld fűvel, fával, virággal.

Egy kicsit beszóltak a királyhoz, aztán meg sem pihentek, repültek haza a királyfi öreg szüleihez.

No hiszen, jó, hogy megérkeztek, mert az öreg király s királyné annyit sírtak a fiuk után, hogy szinte elveszítették a szemük világát.

Megtartották a másik lakodalmat is. Hét nap s hét éjjel mindig állott a vendégség, s még talán ma is vigadoznak, ha meg nem haltak.

Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van. 




<< vissza az előző oldalra
Készítette: z404